Hol tart az alapítvány?

Így kezdődött...

Dr. Várkonyi Istvánné Alapítvány
2015 óta az ambíciózus, képességeiket fejleszteni vágyó diákokat kívánja az alapítvány hozzásegíteni a nyelvtanulást érintő céljaik eléréséhez. Ennek megfelelően az alapítvány eredeti és legfontosabb célja az anyagi nehézségekkel küzdő és nehéz körülmények között élő alap-és középfokú oktatási intézményben tanuló diákok anyagi támogatása a nyelvtanulásban.


Üzenet Dr. Vámos Tibor kuratóriumi tagtól:


Kedves Utódok (immár 3-4 nemzedéknyi távolságban)!

Öröm olvasni a kezdeményezéseteket, amire a mostani vészek elmúlásával valószínűleg nagy szükség lesz. A mi többfajta rendszert megélt világainkban is alapkérdés volt és maradt a társadalmi mobilitás, ami úgy tűnik talán még kisebb lett, mint a korábbi, külöböző színű osztálytársadalmak idején. Volt, amikor a ruha tette az embert és különbözőségeket, majd egyre inkább a nyelv. Nekem személy szerint is nagy előnyt biztosított angol nyelvismeretem a második világháború utáni időkben, amikor az idegen nyelvtudás a társadalomban ritkás volt és a régebbi értelmiség elsősorban németül tudott. Már ekkor és a következő nemzedékben is pályafutási alapot jelentett a nyelvtudás és ebben is nemcsak a szakmai, hanem az a társalgási, mai feltétele volt a barátságoknak, a kapcsolatok alakulásának. Azóta ez a szükséglet még sokszorosára nőtt, olyan világban, amelyik 2-3 éventa újítja szakmai és kommunikációs nyelvét. Rendszeresen használnom kell a forásokat, hogy egyáltalán mindezt olvasóként is követni tudjam, a közösségekbe történő beilleszkedésről már lemondva.

A kezdeményezés tehát nagyszerű indító lökést adhat erre képes fiataloknak. Várkonyiné külügyesünk volt, a nyelvi kapcsolatok ápolója és gerjesztője, midezt jól tudta és ezen felül is érezte, gyakorolta.

Sikert és kitartást ehhez a nehéz feladathoz, amiben akár egy eredmény is pályát, környzetet meghatározó lehet.

Szivélyes üdvözlettel: Vámos Tibor (94 évesen)

Élet a gyermekotthonokban a nevelők szemével

Klopfstein-László Kornél 

szociológus, önkéntes angoltanár

civil szervezeti munkatárs (New York)

A tanítás egyfajta sorsszerű véletlenként érkezett az életembe. Décsi Andrást, az Alapívány vezetőjét gyerekkorunkból ismerem, tini korunkban együtt kosárlabdáztunk, és úgy három éve is a kosárpályán találkoztunk össze újra. Tőle tudtam meg, hogy az Alapítvány tevékenysége hátrányos helyzetű gyerekek oktatásának támogatására irányul, ez pedig nagyon fontos nekem. Egyébként sosem mentem volna el angoltanárnak, de ez a felállás nagyon megérintett és rendkívül inspiráló is volt számomra. Ezért, mikor megtudtam mindezt, én magam ajánlkoztam, hogy szívesen segítenék, őt meg nem kellett győzködni, öt perc alatt el is dőlt, hogy részt veszek az alapítványi munkában.

A magyar az anyanyelvem. Magyarországon nőttem fel, de többfelé éltem már a világban, Izraelben és a feleségem révén Peruban is néhány évig. Ő perui, így beszélek spanyolul is. Körülbelül tíz éve az angol az elsődleges nyelvem, a mindennapokban ezt használom. A tanulmányaim egy részét, a mesterképzést már angolul folytattam, így szereztem meg ezt a diplomámat és elkezdtem egy PhD-t is. New Yorkban élek egy jó ideje, itt egy amerikai székhelyű, nemzetközi civil szervezetnél dolgozom. Ezeket a nyelveket tulajdonképpen nem "választottam", az élet hozta így, hogy ezeket tanultam meg - kivéve az angol esetében. Az én generációmnak ugyanis nem nagyon volt választása, mindenkit betoltak a kötelező angolórára. Ugyanakkor, visszanézve, ha magam dönthettem volna, valószínűleg ugyanezeket választom, de talán a németet komolyabban vettem volna, szerintem ugyanis, Közép-kelet-európaiként nekünk ez nagyon fontos. Ráadásul most a munkámban is nagyon hasznos lenne, ha sokkal jobban tudnék németül. Egy évig tanultam annak idején, de azt nem mondanám, hogy jól beszélem.

Értelmiségi családból jövök, de a nyelvtudás valahogy mégsem volt kiemelt fókuszban nálunk. Az egyetemen aztán nagyon megéreztem és megszenvedtem ennek hiányát. Amikor bekerültem ott egy olyan társaságba, ahol teljesen egyértelmű volt, hogy gyakorlatilag mindenki nagyon magas, szinte anyanyelvi szinten beszélt angolul, szörnyen éreztem magam. Ez új volt nekem. A külvárosi középiskolában ugyanis, ahová jártam, nem volt alap, hogy mindenki tökéletesen beszéljen angolul.

Elvi okokból írattak ide a szüleim, mert édesapám fontosnak tartotta, hogy egy gyerek (vagyis én) a sajátjáétól nagyon különböző, más társadalmi közeget is ismerjen meg, "élje", tapasztalja meg azt. Ezért szándékosan nem "elit" helyre járattak. Budapestre ugyan, de egy olyan környéken lévő iskolába, ahol panelből jöttek a gyerekek, ahol senkinek nem voltak tanultak a szülei. Nálunk otthon természetes volt, hogy ha tetszett nekem egy zeneszám, megpróbáltam a szöveg értelmének is utánanézni. A rákospalotai középiskolában, ahová jártam, ez sosem került szóba. Az ottani srácok meghallgatták az amerikai sztárrapper számait, mert tetszett nekik, persze, és mert trendi volt, de a többség odáig már nem jutott el, hogy megpróbálják kihámozni, vajon miről is beszél... halandzsával, utánozva énekelték többnyire.

Én is láttam ezeket a mintákat, de azt is, amit egy átlagos, középosztálybeli, értelmiségi gyerek az anyatejjel együtt szív magába, vagyis a szociológiai értelemben vett habitust, a viselkedést, érdeklődési kört is megkaptam otthon - kivéve, hogy a nyelvekre nem fektettünk hangsúlyt. Eleinte nagyon nehezen is ment a nyelvtanulás nekem, mert ráadásul nincs különösebben kiemelkedő, jó érzékem sem a nyelvekhez. De az egyetemi élmények hatására, és miután az alapdiplomám megszereztem, rájöttem, hogy az angolomat is nagyon szeretném fölfeljeszteni. Azt hiszem, a legjobb módját választottam: nekivágtam a világnak.

A tervem annyi volt, hogy megtanulok angolul - és majd valahogy feltalálom magam. Korábban olvastam Heller Ágnes könyvét, a New York nosztalgia c. kötetet, ami nagyon mélyen megérintett. Attól kezdve úgy éreztem, itt a helyem. Senkit sem ismertem New Yorkban, csak kijöttem. Ez utólag visszatekintve elég nagy bátorság volt... főleg úgy, hogy angolul csak nagyon alapszinten beszéltem. Úgy három hétre elegendő pénzem volt, épp annyi, hogy neki merjek vágni. Nem sokat gondolkodtam, megvettem a repülőjegyet és irány Amerika!

Két és fél órával a repülő landolása után jutottam be a városba és már rettenetesen szomjas voltam. Nagyon minimális büdzsével érkeztem, így csak egy üveg vizet szerettem volna venni. Az első lehetőség erre egy "food-truck", egy utcai ételárus bódé volt. Sokáig készültem a megfelelő mondattal, mire végül összeszedtem a bátorságom, odaálltam az árus elé és azt mondtam: "vóter". Az csak nézett rám, nagy szemekkel, én meg nem értettem, hogy mi a baj. Latin-amerikai volt, azt hittem, nem beszél angolul, de mint kiderült, olyan rémes kiejtéssel szólaltam meg, hogy egyáltalán nem érette meg, mit akarok tőle. Azt hittem, mikor nekiindultam a világnak, hogy valamennyire tudok angolul, de már az első néhány órában kiderült, bőven van mit tanulnom.

New Yorkban eleinte nagyon szűkre voltak szabva a lehetőségeim, iszonyatosan spóroltam: egydolláros hot-dogokat ettem ebédre, kiflit és joghurtot reggelire és vacsorára. Egy nap legfeljebb 3-4 dollárt költhettem. Először egy ifjúsági szállón laktam, a 128. utcánál. Annyi pénzem nem volt, hogy a metrójegyet megvegyem, de ez tulajdonképpen kapóra jött nekem. Innen, ahol laktam, minden nap egy másik sugárúton sétáltam le egészen a Battery Parkig, Manhattan legdélebbi csücskéig, így ismertem meg a várost. Séta közben pedig nézegettem, kerestem a munkalehetőségeket. Két és fél héten keresztül mászkáltam így keresztül - kasul New Yorkban, de persze nem találtam munkát.

Nagyon elkeseredtem, úgy tűnt, reménytelen, így biztosan nem fog sikerülni. Végső kétségbeesésemben, jó kelet-európai módra végül beültem egy kocsmába, ahol egy dollárért vettem egy pohár bort, és szóba elegyedtem egy lánnyal. Ő volt Irina, aki végül segített. Szörnyű, orosz akcentusa volt - de fura módon ennek köszönhetően értettem meg, amit mondott. Szerzett nekem munkát, aminek a képzettségemhez ugyan semmi köze nem volt, és soha életemben nem csináltam még csak hasonlót sem korábban, de végül bejött: pólókat árultam a Museum of Modern Art előtt, az utcán, két hónapig. Szerencsére vállalható, jól kinéző pólók voltak, harmincas évek-beli, orosz filmposzterek és neves, orosz festők művei voltak rájuk nyomva. Rengeteg emberrel kellett minden áldott nap, mindenképpen szóba elegyednem, ha el akartam adni azokat a pólókat. Ez az élmény meghatározta egész további életemet, mert végül sikerült megvetnem a lábam New Yorkban, és valójában ekkor tanultam meg angolul is.

Nem lenne igaz, ha azt állítanám, hogy kizárólag csak külföldön lehet megtanulni egy nyelvet, de a saját tapasztalataim szerint otthon, Magyarországon sokszor nem mernek megszólalni az emberek idegen nyelven, még akkor sem, ha "papírjuk van róla". 

 Mintha lenne bennük egy gát - csak akkor mernek megszólalni az adott nyelven, ha a saját megítélésük szerint is jól beszélik azt. A passzív tudásuk megvan, de még akkor is hallgatnak, ha egyébként angolul néznek filmeket, pedig az már egy elég magas szint, nem alapfok... és mégsem beszélnek, csak ha elkerülhetetlen. Ezt láttam egyébként Daninál,az alapítványi diákomnál is: tudta a szavakat, tudta a nyelvtant... de nem mert megszólalni. Sokat gondolkodtam már ezen, és a mai napig nem jöttem rá, mi ennek az oka. Talán már az is sokat segítene, ha az iskolai nyelvtanárok csak az adott, idegen nyelven beszélnének a diákokhoz az órán. Ha nem lehetne magyarul megszólalni egyáltalán. Számos, különböző országból való barátommal, ismerősömmel beszélgetve erről kiderült, hogy számukra teljességgel elképzelhetetlen, hogy a nyelvtanár ne csak az általa tanított nyelven beszéljen a nyelvórán. Az, hogy a diákok anyanyelvén szóljon hozzájuk, ez bárhol máshol a világban képtelenség.

Nehéz tétlenül nézni, hogy Magyarországon alig van mobilitás az egyes társadalmi rétegek közt. Az egyik oka ennek az, hogy nagyon korai a kiválasztás. Azok a gyerekek, akik számottevő kulturális, társadalmi tőkével jönnek az oktatásba, vagyis a középosztály-beli gyerekek, akik számára egyébként is egyértelmű, hogy a "rendes" iskola után eljárnak sportolni, zenélni vagy második nyelvet tanulni amellett, amit az iskolában tanulnak, ők gyorsan bekerülnek egy elit középiskolába, ahol hasonszőrű gyerekekkel lesznek együtt. Azok viszont, akik kis falvakból vagy nehéz háttérből jönnek, nem tudnak ezekbe az oktatási intézményekbe bekerülni, és a kör bezárul, a rendszer elvágja az útjukat. Már vége is van a felemelkedésnek, mielőtt elkezdődhetett volna.

Az alapítványi munkával töltött idő alatt kiderült számomra, hogy van különbség nyelvtudás, oktatás és nyelvtanulás terén is a gyerekek háttere alapján. 

Bevallom, meglepett, hogy a gyermekotthonban a gyerekek kis százaléka beszél csak idegen nyelven. Az okok szerteágazóak, többek közt az is ide tartozik, hogy a szűkebb közösségi szokások, érdeklődési irányok már egészen kicsi korban orientálják a gyerekek kiváncsiságát is - az önálló erőfeszítés a saját preferenciáik felé viszonylag ritka. A motivált gyerekek, mint amilyen a tanítványom, Dani is volt, aki egyetemre járt már akkor és mellette dolgozott is, mégsem hiányzott soha, egyetlen óráról sem, ma még inkább a kivételek közé tartozik.

Ezzel együtt, vagy épp ezért, az alapítványi oktatásban nekem nem volt nehéz dolgom. A saját, gyerekkori, középiskolai tapasztalataim segítettek, hogy megtaláljam a hangot a tanítványommal. Ismertem a habitusát, beszéltem az ő, saját "nyelvét" is. 

A gimnazista élményeink hasonlósága valamiféle közösséget teremtett Dani és köztem, azt hiszem, ennek is köszönhető, hogy nemcsak az angoltanára, hanem egyfajta mentora is lettem végül.

Nem volt ez tudatos a részemről, én csak nyelvtanításra vállalkoztam. Apránként mégis megnyílt, és érdeklődni kezdett az én világom iránt. Ez nem a nyelvórák alatt történt, hanem például előtte, vagy a szünetekben, mikor "csak úgy" beszélgettünk. Az óra előtt például mindig megkérdeztem tőle, a második hónaptól már csak angolul, hogy mit csinált aznap. Miután elmondta, én is meséltem neki arról, én mit csináltam aznap: "Fölkeltem, elolvastam a híreket, elmentem futni..." és így tovább. Ezzel nemcsak szavakat, kifejezéseket, hanem a szokásaimat is tanítottam neki.Az órákon többnyire olyasmivel foglalkoztunk, ami őt is érdekelte: az átlagos angol nyelvkönyvben lévő témák egy tizenéves gyereknek távoliak, unalmasak - ezért én napi, aktuális és őt érdeklő híradókat, dokumentumfilmeket vagy sorozatrészleteket választottam.Akkoriban aktivistaként részt vettem oktatási témájú, diákokat érintő megmozdulások szervezésében is. Danit ez eleinte nem túlzottan érdekelte, de hallott, olvasott ezekről a hírekben. Három hónap múlva már ott volt ő is a vonuláson, és amikor ezek kapcsán készítettek velem egy interjút, ő kiposztolta a saját közösségi oldalára, hogy nézzétek, srácok, ilyen jó fej angoltanárom van és gyertek ti is velünk!Nekem személyesen ez nagyon sokat jelentett, hatalmas sikerélmény volt, hogy egy olyan embert, aki eredetileg nem érdeklődött az aktuális társadalmi problémák iránt, be tudtam vonzani az aktivizmusba és elkezdett híreket olvasni, tájékozódni is.Azt nem tudom pontosan, mi volt a kulcs hozzá. Az-e, hogy megtaláltuk egymáshoz a hangot, vagy hogy olyan témában vontam be a cselekvésbe, ami őt és a barátait is érintheti, de tulajdonképpen ez mindegy is.Fél évig tanítottam Danit, közben a szabadidős tevékenységeimbe is bevonódott, és ma sem vesztítettük el egymást szem elől. Néha rá szoktam nézni a közösségi oldalára, itt láttam, hogy egy program keretében kint volt Portugáliában és a haverjaival angolul beszélgetett a facebookon. Elképesztő, fantasztikus érzés volt, írtam is neki gratuláló kommentet.

Az órákon többnyire olyasmivel foglalkoztunk, ami őt is érdekelte: az átlagos angol nyelvkönyvben lévő témák egy tizenéves gyereknek távoliak, unalmasak - ezért én napi, aktuális és őt érdeklő híradókat, dokumentumfilmeket vagy sorozatrészleteket választottam.

Akkoriban aktivistaként részt vettem oktatási témájú, diákokat érintő megmozdulások szervezésében is. Danit ez eleinte nem túlzottan érdekelte, de hallott, olvasott ezekről a hírekben. Három hónap múlva már ott volt ő is a vonuláson, és amikor ezek kapcsán készítettek velem egy interjút, ő kiposztolta a saját közösségi oldalára, hogy nézzétek, srácok, ilyen jó fej angoltanárom van és gyertek ti is velünk!

Nekem személyesen ez nagyon sokat jelentett, hatalmas sikerélmény volt, hogy egy olyan embert, aki eredetileg nem érdeklődött az aktuális társadalmi problémák iránt, be tudtam vonzani az aktivizmusba és elkezdett híreket olvasni, tájékozódni is.

Azt nem tudom pontosan, mi volt a kulcs hozzá. Az-e, hogy megtaláltuk egymáshoz a hangot, vagy hogy olyan témában vontam be a cselekvésbe, ami őt és a barátait is érintheti, de tulajdonképpen ez mindegy is.

Fél évig tanítottam Danit, közben a szabadidős tevékenységeimbe is bevonódott, és ma sem vesztítettük el egymást szem elől. Néha rá szoktam nézni a közösségi oldalára, itt láttam, hogy egy program keretében kint volt Portugáliában és a haverjaival angolul beszélgetett a facebookon. Elképesztő, fantasztikus érzés volt, írtam is neki gratuláló kommentet.

A viszonyunkban a tanítás alatt azért rengeteget számított, hogy mi négyszemközt, magánórák keretében tanultunk. Mély, őszinte beszélgetésre is lehetőséget ad ez a felállás, csoportban nyilván nehezebb ezt a fajta megnyílást elérni. Megismerhetett engem, és egy idő után megengedte, hogy én is megismerjem őt, az életét, a hátterét ... ez talán még fontosabb is volt, mint maga az angolóra. Az oktatás végén nekem írt köszönőlevelét megkönnyeztem.

Úgy hiszem, ideális esetben a jó tanárnak az értékrendet is át kell adni. Az alapítványi munka véletlenül talált meg, de igyekeztem a legtöbbet kihozni belőle, számomra ez egy misszió volt. Sosem terveztem, hogy tanár legyek, de úgy éreztem, ebben a munkában így, ezekkel a gyerekekkel való foglalkozásban van valami több... Olyanoknak segíthetek, akiknek ez különösen fontos, így talán sikerült hozzátennem a világhoz egy kicsit.


Élet a gyermekotthonokban a diákok szemével

Bocor Ráchel (21)

gyógyszervegyész-mérnök hallgató, BME

Akkor kezdtem a németet, 19 évesen, mikor nagyjából másfél éve az Alapítvány megkereste a gyermekotthont, ahol felnőttem, és ahol jelenleg is élek. Jelezték, hogy szeretnének támogatni olyan fiatalokat, akik nyelvet akarnak tanulni. A gyermekotthon vezetősége engem és még két másik lányt ajánlott, majd Andris, a kuratórium elnöke eljött hozzánk személyesen. Ahogy leült velem szemben, rögtön megtaláltuk a közös hangot. Rendkívüli a pozitív kisugárzása, és bár van köztünk jó tíz év, azonnal azt éreztem, pontosan érti, min megyek keresztül, amikor azt mondom, hogy saját tempóra van szükségem. Nagyon jó volt, hogy nem kellett magyarázkodnom, miért nem érek rá nyelviskolába járni, miért olyan fontos nekem az egyetem, a vizsgák, miért nem eshetek ki az állami finanszírozásból Ezért magántanárt kértem, nagyon nehéz lett volna az időbeosztásomat egy másik iskoláéval egyeztetni.

Az Alapítvány végig támogatott a német A1-es szint elérésében, (angol nyelvvizsgám már volt) és a rám szabott keret felhasználásáig folyamatosan tartották velem a kapcsolatot.

A német egyébként a kémia miatt fontos nekem: a szakirodalom, a jelentősebb újdonságok németül érhetők el. Ezen kívül a továbbtanulásom szempontjából is nélkülözhetetlen, mert német nyelvterületen szeretném majd megszerezni a mesterszakos diplomámat, ahol a technológia fejlettebb. A gyógyszervegyészet területén ez alapvető a sikerhez.

Általánosban amúgy a biológia érdekelt nagyon, kémiából nem voltam jó. A biosz miatt biológia - kémia tagozatos gimnáziumba jelentkeztem, felnőttként mindenképp valami biológiával kapcsolatos dologgal akartam foglalkozni. Végül a biosz nem jött be. Az okát csak sejtem: nem értettem meg magam túl jól a biosztanárral, pontosabban három ottani biosztanárral.... De valójában, azt hiszem, a kémia tanár volt ennyire jó. A biológia miatt mentem oda és a kémia miatt maradtam, ebből is tettem emelt szintű érettségit. Továbbtanuláskor a BME-re jelentkeztem, mert gyakorlatias a képzése és én nagyon szeretek a laborban mozogni. Nem a gyógyszervegyész-szakot akartam eredetileg választani, mert az egyetem elejétől azt halljuk, hogy ez a legnehezebb specializáció, és tényleg nem könnyű. De kaptam egy lehetőséget, részt vettem egy gyógyszeripari szempontú kutatásban az MTA kutatóközpontjában (DNS-kódolt vegyületkönyvtárak kapcsán), ezért választottam végül ezt a specializációt, nem akartam kihagyni egy ilyen nagyszerű lehetőséget.

Ami a nyelveket illeti, érdekel még az orosz, és a spanyol is, mert nagyon sok helyen lehet boldogulni vele, például Amerikában. Olyan nyelveket szeretnék még megtanulni, amelyeket igazán sokan, sokfelé beszélnek. De előbb fontosabb, hogy a németet biztonsággal tudjam használni. Ez a nyelv ugyanis még nincs teljesen a "markomban", B1-es szinten hagytam abba a múlt nyáron, és azóta sem beszéltem németül. Kell egy pici idő, míg minden visszajön... de meglesz, tudom. Inkább csak az a kérdés, hogy mikor érzem azt, hogy átlendülök. Angolul már nyugodt szívvel beszélek, de németül még nem tartok itt.

Az angol esetében ez akkor történt meg, amikor meglett a nyelvvizsgám. Mintha kaptam volna egy igazoló pecsétet, hogy tényleg tudom a nyelvet. Pedig igazából én már a vizsga előtt is beszéltem, voltak külföldi barátaim is. Az angol érettségim is négyes lett, a nyelvvizsgán is simán átjutottam, de csak miután letettem a nyelvvizsgát, akkor éreztem, hogy egy gát átszakadt bennem. Azzal, hogy hivatalosan is elismerték, hogy tényleg tudok angolul. Azt hiszem, ez hatott rám igazán felszabadítóan, hogy nincs több érettségi, nincs több dolgozat, nincs több vizsga nyelvből. Azóta sokkal több külföldi barátom van, nagyon sok emberrel beszélek angolul, még angol anyanyelvű párom is volt, akivel nyilván csak angolul beszéltünk. Már simán belemegyek egy szlenges beszélgetésbe, a sorozatokat is csak angolul nézem, sőt, van, hogy angolul tanulok németül...

Bár a nyelvvizsga előtt is boldogultam az angollal, sokszor éreztem úgy, hogy nem tudok elég jól.

 A középiskolában például egy nemzetközi, tudományos projektversenyre a barátnőmmel biodízel-előállítással neveztünk. Használt olajból újrahasznosítás gyanánt egy olyan házi receptet akartunk létrehozni, amit bárki meg tud otthon csinálni és az így létrejött biodízelt sima dízelhez keverve otthon is felhasználhatja - így is csökkentve az ökológiai lábnyomát. Erről írtunk - némi segítséggel persze - egy angol nyelvű projektmunkát, amelynek alapján meghívtak bennünket egy versenyre az USA-ba, Oswego városába, ahol 73 ország diákjaival, csapataival találkoztunk. Egymásnak és a zsűrinek tartottunk a projektjeinkről előadást, leginkább természettudományos témákban, több szekcióban. Akkor úgy éreztem, hogy a kutatás, amit végeztünk, sokkal nagyobb volumenű, mint amit el tudtunk mondani belőle akkor és ott, angolul. Hiszen amikor kérdeztek minket, abban sem voltunk biztosak, hogy a kérdést jól értjük-e...

A nyelvtudás sokmindent jelent nekem. Lehetőséget. Új életet. Szabadságot, biztonságot. Azt, hogy külföldön követni tudom, mi zajlik körülöttem, és ha valamit nem értek, képes vagyok megkérdezni. Nagy biztonságot nyújt, hogy bárhol és bármikor, gyakorlatilag bármilyen helyzetben meg tudok szólalni angolul.

Az egyik nevelőm például nagyon szeret biciklizni, akárcsak én. Ő úgy járja a környező országokat is a biciklijével, hogy csak egy telefon és egy pici csomagnyi ruha van nála. Nem visz magával sátrat, nem foglal előre szállást, mindent akkor és ott vesz meg, ahol épp megáll. Vele történt meg, hogy egyik útja alkalmával egy szomszédos országban lemerült a telefonja és egyáltalán nem tudott szállást keresni, ugyanis nem beszél semmilyen idegen nyelven. Senkivel sem tudott kommunikálni. Legközelebbi útjára nagyon hívott engem is, hogy kísérjem el, mert kell valaki, aki segít neki, ha helyzet van és meg kell szólalni.

Akkor döbbentem rá, hogy akár már a szomszédban is bajba lehet kerülni nyelvtudás nélkül, és hogy tényleg nagy dolog, hogy nekem ez már megvan.

Lehetőséget is nyújt, mert utazhatok, és nem csak magyarul zajló, nemzetközi projektekben és munkákban vehetek részt. A jövőmet illetően is több a lehetőségem. Akár úgy, hogy esetleg majd egy másik országban boldogulok, de itthon is magasabb pozíciókba juthatok. 

Felmerült, hogy külföldön, német nyelvterületen szerezzem meg a mesterdiplomám, így több munkalehetőség, más egzisztenciális helyzet várna rám - ez pedig teljesen új életet jelentene.

És még valami, személyes, intim dolog... Egy korábbi kapcsolatomban a párom angol anyanyelvű volt. Először nehéz volt megértenem őt, neki pedig engem, de aztán ez szépen alakult. Ő itt él Magyarországon néhány éve már, és mikor együtt voltunk, néha magyarul szólt hozzám. Ez mindig megmosolyogtatott, és mindig nagyon jól is esett nekem. A közös nyelv, amin beszéltünk egymással, arra szolgált, hogy megértsük egymást. 

De amikor valaki az anyanyelvemen szól hozzám, a lelkemhez szól. 

Egyszer meg is kérdeztem tőle, hogy neki is többet jelent-e, amikor az anyanyelvén szólok hozzá annál, minthogy "funkcionálisan" megértjük egymást? Azt válaszolta, hogy bár az egész Földön beszélik az angolt, neki mégis különösen jól esik, hogy az anyanyelvén szól hozzá az, akit szeret.

Szerintem az angol nyelv tanulása nem választás kérdése - az angolba belenő az ember. De ez itt, a gyermekotthonban sajnos nem így van... nagyon nem. Én is úgy kerültem be a gimibe, hogy szinte semmit sem beszéltem angolul. Egy mondatot tudtam csak lefordítani a szintfelmérőn, de egy nagyon jó, bátor tippmixszel bekerültem a haladó csoportba. Az első félévben épp, hogy kettes voltam, és nagyon zavart, hogy mellettem a többiek folyékonyan társalogtak a tanárral, miközben én meg sem tudok szólalni. Ők használni akarták a nyelvet az órán, én "megtanulni" akartam. Ez a helyzet hatalmas motiváció volt nekem. A tanár sosem hagyott pihenőt, folyamatosan tanulnom kellett. Az első évben nagyon utáltam az angolórát, de második évben már nem minden alkalommal mentem be gyomorgörccsel.

Aztán, ahogy egyre több projektben vettem részt, egyre többet utaztunk, fejlődtem én is. A gimnáziumi cserediák program keretében lett egy jó barátom, aki nagyon közel került hozzám, kedves nekem, ő Lettországban él. Vele csak angolul tudok kommunikálni, azóta is tartjuk a kapcsolatot. Sőt, ma már szinte nem is tudom megszámolni, hány olyan külföldi barátom van, akik tényleg bármikor szívesen látnak, ha utazhatnékom támadna, és napi szinten tudunk telefonon, vagy videó-hívásban beszélni... 

Egyszerűen már nem is tudnám elképzelni az életemet az angol nyelv nélkül. Az otthonban a gyerekeknek is látniuk kell - és én igyekszem is elmondani nekik, - hogy mennyivel többet kapok az élettől így, hogy beszélek angolul, mint azelőtt, amikor még nem tudtam. 

Azok a barátságok, azok a munkák, azok a helyek , ahová meghívnak, az, hogy jöhetek-mehetek a világban, szabadon - mindez nem volna lehetséges nyelvtudás nélkül.

Az otthonnak, amelyben élek, most is van két másik magyar otthonnal és két svájci gyermekotthonnal egy közös projektje, a "Creating Future" program. Ebben nem is lehetne részt venni nyelvtudás nélkül. Én a gyermekotthon fiatal szakértőjeként dolgozom ebben a projektben, ami nem kevés utazással jár. Nagyon szép helyeket látogathatok meg, és olyan témákon dolgozom, amelyeknek van értelme: például segíthetem az otthonban élő gyerekeket. Annyira jók ezek a lehetőségek, hogy kiállhatok azok mellett, akikkel együtt nőttem föl, vagy hogy beutazhatom a Földet, megértetem magam bárhol a világban, új lehetőségeket kapok... ez mind annyira jó!

Igen, boldogan mutatom meg, hogy mennyire király, ha az ember beszél nyelveket!

Székely Martin interjút is készített Ráchellel a nyelvtanulásról. Íme a bemutatkozó videó:

Ha még több videót szeretnétek látni Ráhellel, a honlapon megtaláljátok a Módszertan fül alatt őket.